Mindennapiságok: Túl a tündérmeséken

Vajon min múlik az, hogy az ember megtalálj élete szerelmét? Nem vagyok sem antropológus, sem tudományos szakember, biztosan erre a kérdésre is született már számtalan válasz bölcstől, filozófustól, tudományos szakembertől. A tudósok tételeket és számokat hoznak, alátámasztják elméleteiket kísérletekkel, feromonnal, közös gyökerekkel, a szociológusok a társadalmi berendezkedésekben keresik a válaszokat, a pszichológusok az érzelmi rezgéseket fejtegetik, közös mintákról, családi modellekről beszélnek, az ezotériára nyitottak közös sorsot és karmikus kapcsolatokat vizsgálnak, az asztrológus a csillagok állásában keresi a választ.

Nyilván mindenkinek megvan a maga elmélete. De vajon hol van az igazság? Hány olyan frigyről lehet hallani amely azért köttetett, mert családi, vagyoni, vagy éppen vallási érdekek úgy kívánták. Tehát sehol a szerelem, sehol a kémia, csupán száraz tények mindenütt. És a végeredmény az lett, hogy kölcsönös megbecsülésben és tiszteletben, egymást szeretve élték le az életüket és mikor valamelyikük eltávozott a halhatatlan birodalmakba valódi könnyeket hullattak, nem mímelt fájdalmat éreztek.

És hány elsöprő, nagy, lángoló, mesébe illő szerelem végződött csúnya, fájdalmas válással, sokszor nem tíz vagy húsz, hanem csupán néhány éve elteltével. No és ezek ellenkezőjére is van példa bőven: a kényszerített, „kötelező” házasságok gyűlöletbe forduló végéről és a nagy szerelemek hallhatatlanságáról.

Szóval hol itt az igazság? Hol a titkos recept? Vagy nincsen? Regényírók, szép reményű ifjak keresik kutatják, de sehol sem lelik…

A minap munka közben egy híres költő feleségének önéletrajza került tisztázásra. Segítettem kolléganőmnek, aki jól ismerte a tisztes özvegyet, aki korán megözvegyült és azóta is hű férje emlékéhez. Milyen gyönyörű és fájdalmas dolog – gondoltam magamban, én aki őszintén belegondolva talán egy évig is képtelen lennék valaha is özvegyen élni. Ennek ellenére nagyon megindított ez a történet. Azonban mikor hangot adtam ennek a gondolatfoszlánynak kolléganőm rám nézett és közölte, hogy csak nem gondolod, hogy ennek a nőnek nem voltak szeretői? Csak mindenki úgy tesz, mintha nem lettek volna, hogy megőrizze a mitikus eszményt.

Bár kicsit fellélegeztem - hogy mégsem vagyok korcs lelkű - de romantikus énem újra átvette az uralmat és most a fiatalon elhunyt költő emlékét kezdtem magasztalni, aki annyira szerette feleségét, hogy egészen biztosan halála pillanatában is csak a szeretett nő arca lebegett előtte, mikor távol tőle jobb létre szenderült. Kolléganőm kedves, ám nem rejtegetett gúnyos mosollyal közölte, ne gondoljam, hogy az általam egekig magasztalt költő legszebb szerelmes versciklusait feleségéhez írta... Hiszen köztudott volt lángoló szerelme egy fiatal nő iránt.

Megrökönyödtem. De hát nem azt tanultuk az iskolában hogy… „Édesem, gondolod, hogy minden igaz, amit tanultál? Ők is emberek voltak, sőt. Művészemberek. Ezek állandóan szerettek. És általában mindig mást.” – mondta kedves mosollyal az én sokat látott kolléganőm.

Hát ennyit a tündérmesékről – gondoltam – majd hálát adtam az égnek, hogy azért mert bizonyos dolgokról nem beszélünk, az nem azt jelenti, hogy azok a dolgok nem is léteznek…